Részletek Szabó Magda: Ókút (1970) című művéből
https://konyvtar.dia.hu/html/muvek/SZABO/szabo00003_kv.html
- „Az Emlékkertben gyakran megpihentünk, a buzogányos Bocskai fejedelem, a gályarabok oszlopa és egy titokzatos korsós emlékmű közötti területen bolyongtam, egyik különösségtől a másikig. A bronzfejedelem földig érő ruháján, nagyszerű buzogányán éppúgy eltűnődtem, mint a vasgályán a gályarabok oszlopán, amely ősöm nevét is megörökítette.”;
- „A Jablonczayak, akiktől származott (anyám), reformátusok voltak a reformáció kezdete óta, s gályarab-mártírt is adtak a magyar protestantizmusnak”;
- „volt valamikor egy olyan pap ősöm, akit semmi fenyegetéssel nem lehetett rávenni arra, hogy mást higgyen, mint aminek az igazságáról meg volt győződve, és annak érdekében, hogy megőrizhesse a meggyőződését, vállalta, hogy mint egy közönséges bűnözőt, elhurcolják az otthonából, elszakítsák a családjától, láncot verjenek a bokájára, s aztán évekig ott himbálódzott nyomorult, tengert addig sose látott teste az óceánon, ütötték, verték, kínozták, ő meg evezett odaláncolva a gályapadra, és zsoltárokat énekelt, és bizonyára ott halt volna meg, ha ki nem váltja váltságdíjjal valami holland admirális”;
- „Nem kellett sok idő, hogy megérezzem, hogy ő volt a legszabadabb rokonom, ez a szigorú prédikátor, akinek csak azt kellett volna mondania, hogy nem hiszi már, amiben hitt, és megmaradhat az otthonában, a szerettei között, még baj sem éri, csak éppen nem mondta, mert tisztában volt vele, hogy nincs az a tengerzúgás, ami lebírhatja az ember belsejében szóló hangot, és mit számít deportálás és fogság és bilincs és elveszett otthon vagy család, vagy akár az elvesztett élet is, mind lényegesen egyszerűbben elfogadható, mint amikor az ember megtagadja és elveszti önmagát.”
- „Ahogy beléptem, ráesett pillantásom a családi festmények között arra a képre, amitől mindig olyan szomorú lettem, amiről ahogy lehetett, elfordítottam a pillantásomat addig a napig. Álltam az ajtóban, szemben a festménnyel, és telegyűlt a szemem könnyel, mert világos volt, hogy az arc, amely a rácson át kinéz, ősömet ábrázolja, s a lány, aki arcát kendővel fedi, az ő lánya, aki most búcsúzik az apjától, mert azért már jönnek is szegényért, ráverik a láncot, viszik ki az országból, és aztán evez-evez, hajnaltól napestig.
- Mért mondták, hogy nem tudják, milyen volt, hogy nem maradt róla kép? Hiszen itt van, csak a nagy-nagynéni őrzi, persze valami joga van hozzá, ő is Jablonczay lány, nagyapám testvére, lehet, hogy nem mondták meg anyámnak, azért nem tud róla?
- Lelkendezve közöltem a szüleimmel, hogy megvan az ős, nézzék csak meg, ott lóg a nagy-nagynéni szalonjában, apám azt felelte, a festmény sokkal későbbi, a szabadságharc után készült, valóban olyan néven ismeretes, hogy A gályarab búcsúja, de semmi köze nincs nemhogy a mi ősünkhöz, a gályarabokhoz sem:
- ez a kép jelképezte az üres otthonokban – ahonnan az osztrákok börtönbe hurcolták a szabadságharc bukása után az apát vagy fiút – azt a családtagot, akit bebörtönöztek. Sok példány van belőle, divatos festmény volt valamikor.”